Nem nagy nemzeti csapások, katonai összeomlások tesznek sírba egy nemzetet, hanem a kataszrófát követő nemzedékek félelme az újabb harctól, az újabb halálos veszélytől, az újabb nélkülözéstől.

Ha egy nemzetben van annyi történelmi nagyság, hogy a csapást átélt apák, fiaik szívébe át tudják ültetni a feltámadás hitét, népünk küldetésének tudatát és a férfias merészséget, akkor ezt a nemzetet nem kell félteni a halált jelentő szolgaságtól, mert nagy történelmi pillanatokban nem fognak késni a cselekvéssel.

Vannak nemzetek melyek félve a háborútól, a szenvedéstől, a szegénységtől önszántukból lemondtak a független állami életükről, a veszélyes szabadság helyett a békés szolgaságot választották.

Jöhetnek történelmi idők, mikor -talán századok múlva- a szerencse, egy hatalmi átcsoportosulás kedvező politikai fordulatok, erőviszonyok megváltozása, vagy - igen ritkán- a belátás mindent visszaadhatnak ezeknek a nemzeteknek: az elveszett függetlenséget, alkotmányos szabadságot, önálló állami életet és gazdasági életteret, csak egyet sohasem: a honvédelmi hivatásérzetet, mert ez mindig eltűnik a szolgaság évtizedei-századai alatt a lelkekből.

Egy nemzet részére a véletlen, vagy a szövetséges érdekek építhetnek új határokat, melyek lehetnek szélesebbek és jobbak, mint amelyről valaha is álmodott, de semmiféle hatalom nem építhet a számára hadtörténelmet.

Nem adhat a dombjaikra senki szétlőtt várfalakat, a földjeikre csatamezőket, múzeumaikba golyóvert és véres zászlókat, templomaik kriptájába szabadsághősöket, irodalmukba katonaköltőket nem adhat gazdagon felszerelt hadseregüknek senki hagyományokat, népük ajkára hősi legendákat és dalokat, melyeknek ütemeiben a nagy múlt, a nemzeti nagyság, fegyverzörgés, lobogók suhogása él.

A szolgaság századai üresen futottak el felettük, amíg mások harcoltak helyettük, ők okosan szolgáltak. Jelszavakat adhatnak annak a népnek, mely úgy kapja vissza a függetlenségét, ahogy azt elvesztette: vér nélkül, de nem adhatnak neki lelket; azt a harcos férfilelket, mely a tetszetős jelszavakat képes lesz fegyverrel is megvédeni. A történelmet nem lehet megcsalni, egy lakájszellemű nemzet állig felfegyverkezve sem tud félelmet kelteni, az ilyen nép önállósága csak homokvár, amit az első vihar ledönt és nyoma sem marad. Ha egy nemzet egész életén át kikerüli a nyílt harcot, ha történelmi korszakok nemzedékei nem képesek halált vállalni a nemzet örök jövőjéért, akkor ez a nemzet-függetlenül a lelkek számától és a műveltség fokától- gyenge kis nemzet.

Kis nép is lehet nagy nemzet.

Nagy nemzet az, amely hinni tud küldetésében, hinni tud örök életében, hinni tud abban, hogy a Gondviselés nem vezet ok nélkül egy népet egy területre, és nem jelöl ki részére feladat nélkül hazát.

Nincs történelmi feladat nélküli nemzet, de vannak népek, amelyek nemzedékei- nyugalmukat, polgári békéjüket féltve- nem vállalják a történelmi feladatot; ezek elpusztulnak és a feladatot elvégzi helyettük majd más, egy fiatal, merész és férfias nép.

-Történelmi küldetését befejezte- szokták mondani. Ez nem igaz, mert egy nép sem fejezi be történelmi küldetését csak feladja azt.

Történelmi csapások?

Nagy történelmi csapások csak nagy nemzetet érnek, mert csak férfias nemzedékek vállalják a háború kockázatát.

Az igazán nagy nemzetek legyőzhetetlenek, mert bukásukban is nagyok maradnak; nem a szép napok és a jólét korában mutatkozik meg egy nemzet nagysága, hanem csapásainak elviselésében és a feltámadásban való hitében.

A nagy nemzet legyőzötten, sötét magábaroskadásában is félelmetes, az ellenfél tudja, hogy csak egyetlen nemzedéket győzött le, mert a nemzet nem csupán az élők szövetsége, hanem hozzátartoznak a temetők, a csataterek, a vándorlások útja, a ma még meg sem született gyermekek és az új évszázadok.

Ez a nemzet: mi mindannyian, élők, halottak és eljövendők.

Mi magyarok, nagy nemzet vagyunk.

Mi feladatot kaptunk a Kárpát-medencében, minket az Isten küldött ide, mi hiszünk ebben. Ha nem volnánk ezen a helyen, Európának ma más arca volna, ha nem volnánk ezen a helyen, a fehér ember ma nem tartaná kezében ezt a földet.

Mi vállaltuk és teljesítettük a feladatot: gát és bástya vagyunk az idegen Kelet ellen.

Nem vagyunk kis nemzet!

Kis nemzetre a történelem nem ró nagy feladatokat, kis nemzetnek kicsiny a történelme és a mi történelmünk káprázatos.
Mi nem pásztorbottal óvakodtunk be ide, hanem kardal vágtunk magunknak utat. Nem véletlen volt ez, nem jobb legelőkre bukkanás, hanem hajszálpontosan megtervezett és páratlan hadművészettel végrehajtott honfoglalás, amit csak igen nagy műveltségű nemzet vihetett keresztül. Mert nem horda lépte át a Kárpátokat, hanem egy művelt nép; nem voltunk ugyan keresztények, de nem voltunk bálványimádók; vallásunk szellemi hit volt sok rokon vonással a kereszténységgel, ami nem volt ismeretlen előttünk már a honfoglalás előtt sem; tehát történelemhamisítás az, hogy minket letelepedésünk után csak a szláv papok ismertettek meg a keresztény hittel.

Hogy ragaszkodtunk ősi hitünkhöz az tény, de ez is öntudatunk és műveltségünk mellett bizonyít mert minél műveltebb egy nemzet, annál nehezebb a térítők munkája, mint ezt Japán példája is igazolja.

Mi úgy vettük fel a keresztséget, hogy nyelvünk, hagyományaink és régi erényeink érintetlenek maradtak. Micsoda évszázadokba tekintő külpolitikai éleslátás kellett ahhoz, hogy a keletről jövő magyarság, a keleti keresztény egyház helyett a nyugatihoz, Rómához és ne Bizánchoz csatlakozzék és az államalkotás mily adománya ahhoz, hogy négy és fél évszázaddal letelepedésünk után mi voltunk Európa vezető nagyhatalma, a mi nyelvünk akkor volt Európa egyik diplomáciai nyelve.
Nagy Lajos uralma a balkáni hegyektől Poroszországig, és a Dnyeszter torkolatától Itáliáig terjedt.

Az elfoglalt nápolyi várat éppen úgy magyarok tartották megszállva, mint Raguzát vagy a havasalföldi Targovistet.

Vajon milyen gondolatokat ébresztett Laczkfi Andrásban, Nápoly megszállóinak magyar parancsnokában az elébe táruló Földközi-tenger, melynek túlsó partján ott ködlenek valahol Afrika öblei, a nagy hódítók álma, de már nem álombeli messzeségben?
Tudta-e, ez a magyar katona ott a Vezúv lábánál, hogy akkor, 1350-ben a magyarság a világhatalom kapuja előtt állt?

Szabad ezt elfelejtenünk? Soha!

Mi nagy nemzet voltunk akkor számbelileg is, Mátyás korában Magyarországnak nem volt kevesebb lakossága, mint Franciaországnak vagy Angliának.

De európai küldetésünk a déli arcvonalra szólított, ahol akkor volt felkelőben a Félhold, itt véreztünk el, három évszázad minden nemzedéke vállalta a harcot, Mohács fiai lehettek könnyelműek és pártosok, de hősök voltak.

Nincs nemzet, amely a helyünkön a teljes pusztulás nélkül vállalhatta volna a mi tizenhatodik századunkat, mikor a végekre szorulva rozzant várainkban karddal, csákánnyal, égő szurokkal, forró vízzel harcoltunk, asszonyainkkal és gyermekeinkkel együtt.
Körülöttünk olyan hatalmak tűntek el, mint Bizánc, vagy az Ozmán birodalom, és mi élünk!

Mert volt idő, amikor elvesztettünk mindent: földünket, templomainkat, gazdaságunkat, főiskoláinkat, fővárosunkat, bátor királyainkat, csak egyet sohasem: honvédelmi hivatásérzetünket, -annyira nem hogy az életünkért való harc mellett, fél kézzel még tudtunk verekedni szabadságunkért, nyelvünkért független államiságunkért is.

Ha nincsenek ezek a véres századok, mi is lehetnénk itt ma negyvenmilliónyian, mint Franciaország vagy Anglia.

Népünk betöltötte volna a Kárpát-medencét, sőt abban se kételkedjen senki, hogy nem ereszkedtünk volna le a Kárpátokon túli síkságokra, Gácsországra és a Havasalföldre.

Ma tizenhárommillió magyar él a földön, nem sok, de nem olyan kevés, hogy féltenünk kellene jövőnket. Csak hét nemzet nagyobb lélekszámra Európában mint mi, a többi mind kisebb.

Mi többen vagyunk, mint a hatalmas gyarmatbirodalommal rendelkező hollandok és belgák, többen vagyunk, mint a nagy múltú görögök, a művelt dánok és norvégok, többen vagyunk, mint a történelmi múltjukra méltán büszke svédek, és mi egymagunkban többen vagyunk, mint a szerb és horvát nép vagy a cseh és szlovák nép együttesen.

Nem vagyunk kis nemzet!

De amikor évtizedekkel ezelőtt egy magyar író azt hirdette, hogy harmincmillió magyarnak kell megtöltenie a Kárpát-medencét, akkor ezért az álmáért állandó támadásokat kellett elszenvednie.

Azokban az évtizedekben történt ez, amikor a keletről beszivárgott idegenek diktáltak Magyarországon hangulatot és irodalmat: csak sírni volt szabad, csak panasz, a kicsiség és a tehetetlenség hirdetése volt szent, nagy író csak Mohácsot emlegethette, Nándorfehérvárt nem.

Aki a halhatatlan múltat idézte, vagy nemzeti nagyságtudatról beszélt, azt üldözőbe vették ezek az idegenek, akik csak legázolt és szolgalelkű nemzetek testén tudnak élősködni, ott érzik magukat otthon, ahol a csüggedés és fáradtság, az életféltés és az anyagimádat tölti be a lelkeket.

Ők mindig az élő nemzedékhez szólnak, suttogó orrhangjukon megmagyarázzák, hogy az életnél nincs nagyobb érték, minek keresse egy nemzedék a veszélyt, ha elkerülheti azt?

Egy fiatal német alpesi katonától, miután megmászott egy jéggel borított sziklafalat megkérdezték hogy megérte ez a vállalkozás azt, hogy kockáztassa az életét, hiszen béke volt akkor, miért kért ilyen találkozót a haláltól?

A katona így felelt: ?Egy nép emelkedik, ha fiai a küzdelmet és a veszélyt keresik...?

Ez a katona a világháborút követő német katonanemzedékhez tartozott.

Egy nagy nemzet történelmének legnagyobb nemzedéke ez. Kortársaink.

Vigyázzunk: mi is történelmi nemzedék vagyunk, mely a hatalom kapuja előtt áll újra.
A gyávák, az ál-bölcsek, az örökké élni akaró vének suttogását törje át fiatal szavunk: elég volt a szűk élethatárokból; mert Nagy Nemzet fiai vagyunk!!

Dienes Andor

g.százados

1941. november 1.